Nem, csak egy szerencsétlen függő. Jelentem új szenvedélyem van…
Karácsonykor megfogadtam, hogy a következő nagy ajándékozótól, nevén nevezve a Nyuszitól sokkal kevesebb és szerényebb ajándékokat kérünk majd. A franc egye meg, nem sikerült! Az a helyzet, hogy imádok a legendás ajándékozók bőrébe bújni. Izgalmat jelent a játékboltok sorai között kószálni. Ha még csak izgalmat jelentene, de közben olyan boldogság önt el, ami nem sokszor egy átlagos hétköznapon.
Az agyam motolla módjára pörög, a szemem cikázik, a kezem tesz-vesz, forgat. Mi lenne a legmegfelelőbb, mitől lenne a legboldogabb? A kérdéstől önmagában endorfinhullám önt el. Arról az érzésről már nem is merek beszélni, amikor találok egy jó dolgot. Legszívesebben az összes szembejövővel, legyen az eladó vagy vásárló megosztanám, hogy milyen kreatív és ötletes vagyok és mennyire örülni fog ennek a kislányom.
Ezennel el is érkeztünk a másik tényezőhöz, mely a függőségemet nem kis százalékban táplálja, hogy az én kislányom mindent értékel és mindennek örül. Tényleg, mindennel játszik. Még nem ismerem azt a helyzetet, amit a nagyszülőktől annyiszor hallottam: „pénzkidobás volt”, „emlékszel, azon a karácsonyon a legolcsóbb játékkal játszott”, „azóta is ott hever”, „jaj egyből elrontotta”, „még kicsi volt hozzá”, „talán jövőre hozzányúl, bár nem hiszem”.
A Maja nyugalommal bontogatja a neki szánt csomagokat, nem pörög túl az első örömsokktól, mindent alaposan megnéz és ha aznap nem is, egy héten belül biztos sort kerít rá, hogy játsszon vele. Így, holmi kevés indokom van arra, hogy miért ne vegyem meg a rollert, a százhuszadik mesekönyvet, az orvosi táskát, a kiszongorát vagy élete első társasjátékát.
Szerencsére van egy apukája is, aki, ha teheti elkísér a vásárlási körutakra és adott ponton markáns kezekkel ránt vissza a földre. Természetesen erős érvekkel áll elő: az első az anyagiak, bevallom ennél a szintnél még nem mindig jár sikerrel, a második (ezzel talán kizökkenthetőbb vagyok), hogy valójában jót teszek-e a gyereknek, ha mindig mindennel elhalmozom.
Ez nagyon nehéz kérdés. Megint előbuggyannak az „aranyközépút”, a „mérték”, a „minden jóból megárt a sok” kifejezések. Hosszú gondolatok sora után eljutok arra a következtetésre, hogy egyet biztos szeretnék, nagyon szeretném, hogy ugyanígy tudjon örülni tíz, húsz, hetven év múlva is. Ismét érdekes problematikához érkeztünk. Vajon ez tényleg rajtam és azon múlik, hogy egyes jeles eseményeken mennyi vágyát, álmát valósítom meg? Igen, lehet, hogy ezzel néminemű telhetetlenséget kezdek táplálni. Ugyanakkor vajon mennyit számít a személyisége, lehet, hogy az örülni tudás született képesség? Na és persze, a nagyvilágról, ami kemény, hideg és előbb-utóbb rendesen letöri az ember szarvát még nem tettünk említést.
Összeségében azt gondolom, hogy az örömbomba, amit ilyenkor okozok sokkal kevésbé lesz negatív hatással az életére, mintha állandóan szabályok, keretek és mértékek közé szorítom magunkat. Igen, élvezzük és játsszunk. Legyen egy bázis, ahol rózsaszín, szeretet buborék minden. Ha eljön az ideje felkészítem a kinti kegyetlen történésekre és azt hiszem, nem maradhat el az sem, hogy megtapasztalja azokat. Akkor lesz ott nekünk az erős burok, amibe visszatérve újra igazán lehet örülni.
Különben is az egész okoskodásomat felülírja, hogy nekem van a világon a legokosabb, legjobb szívű, leghumorosabb és legszebb gyerekem. Korosztályát felülmúlja beszédben, mozgásban, viccelésben, táncban, éneklésben. Én, egy teljesen elvakult anya jelentem, hogy ezen a húsvéton (is) megengedem magunknak azt az örömöt, amit csak el tudunk képzelni.