Egész egyszerűen elkerülte a figyelmemet. A szemem előtt volt, mégsem láttam. Észrevétlenül, de határozottan kúszott be az életünkbe, megváltoztatott mindent…
Mentségemre legyen mondva, hogy egyszerre nyolcvan dologra összpontosítok, csak hogy jó anyának érezzem magam, mindezt csekélyke alvással, de annyi mozgással, amit egy élsportoló is megirigyelhetne. Na, hát ugye miközben én szaladgáltam a mókuskeréken, valamiből erősen ki lettem hagyva.
Adott a világ legszebb szempárja, pihe-puha bőr, bódító illat, törékenység és persze lekenyerező modor. Adott egy férfias férfi, erős kezek, biztonságot adó ölelés, nyugalmat sugárzó tekintet. Az Isten is egymásnak teremtette Őket: APA és LÁNYA.
Persze nem kezdődött minden ilyen egyszerűen. Őszinte leszek, az elején még csalódtam is egy kicsit. Például a kórházból hazaérve nem várt semmi különleges, sőt a kért dolgok, minthogy ágyazzon meg a picinek, sem voltak készek. Így friss császáros sebbel, begörcsölve, idegesen (hormonok, aggódás stb.) úgy éreztem egyedül kell megoldanom mindent.
Durvult a helyzet. Maja szegény a hasfájástól szenvedett, folyamatosan sírt, néha inkább visított. Nappal még csak-csak eltűrtem, hogy a babázás kizárólag az én reszortom, de éjszaka sokszor lett nagyon elegem. Amikor tizenkettedgyére is én keltem ki (most nem túlzok) és ringattam hajnal négytől mondjuk fél ötig nulla alvás után, komolyan haragudtam rá! Mi a francot képzel, miért nem Apa nagy A-val? Persze, ő ebben az üvöltésben is édesen alszik! Hát nem veszi észre, hogy szenvedek? Legszívesebben hideg vízzel öntöttem volna nyakon. Úgy éreztem cserbenhagyott.
Ha most üzenhetnék az akkori önmagamnak, azt mondanám: várjál, nyugalom, mindent szépen lassan és csak figyelj!
Egyet kihagytam a számításból, időre volt szüksége. Neki nem volt kilenc hónap egybeolvadása, ő nem érezte belülről az apró, nagy, majd szadista rúgásokat, nem volt lehetősége végigcsinálni a szülés küzdelmeit, hogy világra segítse a kislányát. Ha jobban belegondolok az elején semmi más nem kötötte a Majához, csak a tudat, ő az apja. Elméleti alapon pedig nagyon nehéz feltétel nélkül szeretni és mindent beáldozni egy-egy hasfájás miatt.
Szüksége volt a gyakorlatra, az élményekre, a reakciókra és nem utolsó sorban a Maja türelmére is. A kismanó kivárt, bármilyen kontaktra kedvesen, nyitottan reagált. Istenként tekintett az apjára, tisztelettel fürkészte minden mozdulatát. Előfordult, hogy sajnáltam is a sok viszonzatlan próbálkozása miatt. Ám, mikor végképp beletörődtem a helyzetbe, derült égből villámcsapásként ért: itt szerelem van.
Amikor apa megérkezik egy munkanap után, bárhol vagyunk, bármit csinálunk a Maja kirobbanó örömmel ugrik fel és járkál ide-oda, tekintetével cikázik. Hatalmas öröm lesz rajta úrrá, mitől ő maga is zavarba jön és koordinálatlanul keringve tekergőzik oda élete elsőszámú férfijához. Három percben akarja elmondani az egész napot, meg is teszi saját nyelvén.
Már kettesben is kalandoznak, egy-egy séta vagy játszótér után mindketten kisimulva jönnek haza, csak ők tudják mi történt, ez az ő titkuk.
Arról ne is beszéljünk, hányszor kapom őket lopott pillanatokon, amikor összebújnak, vagy csak szemben ülnek egymással és elvesznek egymás tekintetében. Ja, és hallom ám, a puha szavacskákat, amikor együtt buliznak, táncolva énekelnek és a Maja megszólal: SZERETÜNK.
Igen, szeretünk! Nagyon sajnálom, hogy nem tudtam felvenni videóra, mert az egész világnak megmutatnám, amikor két kezével összetolta a fejünket és azt mondta: család. Hát már ő s tudja. Apja-lánya, anyja-lánya, apa-anya elválaszthatatlan páros, így külön-külön, együtt pedig egy szétzúzhatatlan szövetség.